Korszakos jelentőségű áttörés: olvashatóvá válnak a kétezer éve eltemetett könyvtár szövegei
Egész mondatokat sikerült kinyerni a modern technológia segítségével az egyik elszenesedett papirusztekercsből, amit egy kétezer éve vulkáni hamu alá temetett herculaneumi luxusvillában találtak. Az egyetlen fennmaradt, eredeti ókori könyvtár rengeteg rég elveszett művet rejthet, de az érintetlen tekercsek belsejéhez eddig nem lehetett hozzáférni a szétroncsolásuk nélkül. Most a képalkotó eljárások és a mesterséges intelligencia fejlődése lehetővé tette a tekercsek virtuális kigöngyölését. A február elején bejelentett tudományos áttörést három huszonéves diák hajtotta végre.
„Így van ez az ételekkel kapcsolatban is, mivel nem feltétlenül tartjuk úgy, hogy azok a dolgok, amelyekből kevés van, élvezetesebbek, mint azok, amelyek bőségesen rendelkezésre állnak.”
Ez a kétezer év távolából megszólaló mondat első hallásra nem tűnik rendkívülinek: nagyon is emberi töprengés arról, hogy tényleg finomabbak-e a kulináris ritkaságok, mint a hétköznapi ételek. Olyan kultúrában született meg, amelynek elitje tobzódott abban, hogy lakomáin a legkülönlegesebb fogásokat szolgálja fel. Az ókori szerzők írásaiban borsos tojássárgájában úszó fügemadárról, flamingónyelvről, mézes szósszal meglocsolt, sült mogyorós peléről, borssal és babérbogyóval töltött főtt rigóról olvashatunk. De vajon tényleg finomabbak-e ezek, mint egy szelet jó kenyér, némi bor, olajbogyó, egy kevés túró? Egyáltalán nem biztos, állapítja meg mondatunk írója.
Az viszont, ahogyan ez a szöveg most eljutott hozzánk, egészen rendkívüli. Valószínűleg az elmúlt évek egyik legjelentősebb tudományos felfedezése. Ezt a mondatot ugyanis az elmúlt kétezer évben nem olvashatta senki:
egy elszenesedett gumó belsejében rejtőzött ugyanis.
Egy gumóéban, amely kétszáz éve a párizsi Institut de France könyvtárában rejtőzött egy dobozban. Több más társával együtt egy hatalmas könyvtárhoz tartozott, amelynek könyvei léteztek, de hozzáférhetetlenek voltak. Mint a drága porcelán a félig felborult vitrinben, ami azonnal darabokra tör, amint kinyitjuk az ajtót, minden (mégoly óvatos) kicsomagolási kísérlet a megsemmisülésükkel fenyegetett. Ezt a könyvtárat herculaneumi papiruszoknak nevezik.
Felfedezése a régészet hőskorának egyik számtalanszor elmesélt, híres története. A Pompeii melletti Herculaneum városa ugyanúgy a Vezúv kitörésének esett áldozatul i. sz. 79-ben, mint a híresebb szomszéd település. Feltárásuk is nagyjából ugyanabban az időben, az 1700-as évek elején kezdődött a nápolyi király megbízásából, aki a romok közül előkerült szobrokkal, régiségekkel díszítette palotáját. Egy nagy herculaneumi villa felfedezése 1750-ben az uralkodó legmerészebb várakozásait is felülmúlta: a több mint 30 méter vastag, kővé cementesedett vulkáni hamu és sár alatt rejtőző épületből hibátlan állapotú ókori bronz- és márványszobrok sokasága került elő. A lenyűgöző műremekeket bányászati módszerekkel hozták fel a föld alól több mint tizenegy éven át: szűk, alacsony alagutakat vájtak az eltemetett egykori szobákon, udvarokon keresztül, és megpróbálták kitapogatni az épület körvonalait. Arra nem volt mód, hogy a villát feltárják, és 1761-ben mérgező gázok szivárgása miatt abba is hagyták a munkát.
Noha a királyt főként a szobrok érdekelték, az ásatást vezető svájci mérnök, Karl Jakob Weber tudta, hogy az egyik helyiségben rábukkant valamire, ami legalább olyan értékes. Elsőre elszenesedett ágaknak vagy rongycsomóknak tűntek a szoba falai mentén álló polcokon, illetve a helyiség közepén álló szekrényben talált formátlan, fekete gumók. Kisebb számban három másik helyiségben is előkerültek. A munkások először azt hitték, hogy értéktelen széndarabok, nem is nagyon vigyáztak rájuk. Ahogy azonban az egyik gumó szétesett, kiderült, hogy rétegekből áll, és a lapjain betűk látszanak. Összegöngyölt papirusztekercsek voltak, amelyek az intenzív hő hatására elszenesedtek, és aztán a sziklává tömörödött hamu alatt, oxigénmentes környezetben ezerhétszáz évig érintetlenül fennmaradtak. Weber a villa dúsgazdag tulajdonosának magánkönyvtárát találta meg.
A felfedezés jelentősége szinte leírhatatlan: ez a klasszikus ókor egyetlen fennmaradt, eredeti könyvtára.
Az antik világ hatalmas közkönyvtárai, a legendás alexandriai, pergamoni és római gyűjtemények, amelyek az ókori világ egész tudását, irodalmát, tudományát őrizték, kivétel nélkül megsemmisültek. Sok százezer papirusztekercs esett áldozatul a tűzvészeknek, háborúknak, vagy egyszerűen az enyészetnek – nem maradt fenn belőlük semmi. És megfogyatkoztak a művek is: az ókori szerzők írásai kivétel nélkül későbbi kódexmásolatokban hagyományozódtak át, de ez egyben kíméletlen – nem feltétlenül tudatos – szelekciót is jelentett. Umberto Eco A rózsa neve című regényének „főszereplője” egy titokzatos könyv, Arisztotelész Poétikájának elveszett második része, amely a komédiával foglalkozott. De Arisztotelész még viszonylag szerencsés volt. A nagy görög drámaírók életművének fele-kétharmada hiányzik, a filozófiai és történelmi művek többségéből néhány idézetként feljegyzett sor vagy annyi sem maradt: az 5. századi antológiaszerző, Sztobaiosz által idézett 1430 költészeti és prózai műből ma csak 315-öt ismerünk. Az arány mutatja az ókor végén bekövetkezett kulturális-társadalmi összeomlás mértékét.
A herculaneumi Papiruszok villájából előkerült tekercseken ott lehet bármelyik az elveszett alkotások közül. A könyvtár mindmáig egyedülálló felfedezés, a Vezúv által eltemetett romvárosokból újabb hasonló lelet azóta sem került elő. Maga a villa továbbra is nagyrészt a föld alatt rejtőzik, teljes feltárására soha nem került sor, bár kétszáz év szünet után az ásatások 1996-ban újraindultak, és néhány pompás termet kitisztítottak annyira, hogy vezetéssel ezek ma már megtekinthetők. A papiruszgyűjtemény hivatalosan 1826 darabból áll, de ebbe minden apró töredék beleszámít, apró töredék pedig van bőven, mert a kigöngyölési kísérletek során rengeteg tekercs széthullott. Becslések szerint a 18. századi felfedezők 6-800 tekercset találhattak, de ezek jelentős részéből mára csak roncsok maradtak, vagy még azok sem.
Nagy szerencse lett volna, ha a tekercseket egyszerűen elpakolják egy raktárba, de nem ez történt:
az elveszett szövegek újrafelfedezésének lehetősége ellenállhatatlanul vonzotta az ókortudósokat. Ki akarták göngyölni a tekercseket, hogy hozzájussanak a szövegekhez, bármi áron.
Mivel nem sejtették, hogy a technológiai fejlődés milyen lehetőségeket nyit majd meg az utókornak, „áldozatokat hoztak”, például kettévágták a tekercset, a teljesen szenes külső rétegeket eldobták, és az olvashatóbb belső lapokról kimásolták a szöveget. Ennél finomabb módszert talált ki Antonio Piaggio atya, a vatikáni kézirattár őre. Leleményes gépet épített, amellyel nagyon lassan ki tudta göngyölni a tekercset (amely közben persze darabokra hullott). A készülék edzett marhabélből készült zsinegek és súlyok segítségével választotta szét az egymáshoz tapadt rétegeket. A 19. században újabb kísérletek következtek, de az 1890-es évekre belátták, hogy a próbálkozások csak tönkreteszik a leleteket, és nagyon kevés szöveget eredményeznek. Körülbelül 280 tekercs maradhatott valamennyire ép, döntő többségük a nápolyi Nemzeti Könyvtárban van, de néhány királyi ajándékként a napóleoni időkben Franciaországba és Nagy-Britanniába került.
A nagy nehezen előbányászott szövegek között nem akadt eget rengető felfedezés, de a könyvtárban valóban végleg elveszettnek hitt munkák rejtőztek. A legtöbb egy addig csak idézetekből ismert epikureista görög filozófustól, Philodémosztól származott, akinek az életművéből egész méretes darabokat sikerült összerakni. Mivel Philodémosz a befolyásos, gazdag római szenátor, Lucius Calpurnius Piso barátja volt, megfogalmazódott a feltételezés, hogy a villának Piso – Iulius Caesar apósa – lehetett a tulajdonosa. Ha a villa tulajdonosa ennyire kedvelte egy korabeli epikureista gondolkodó műveit, akkor a könyvtárában bizonyára magának Epikurosznak a munkái is hiánytalanul megvoltak.
Az ókor legfelforgatóbb filozófiai iskolájának alapítója sokakat megbotránkoztató nézeteket hirdetett. Tagadta, hogy az istenek bármilyen hatást gyakorolnának a földi világra, azt hirdette, hogy a világ atomi részecskékből és a köztük lévő űrből áll, és racionális törvényszerűségek szerint működik, az emberi élet célja pedig nem más, mint a földi örömök – mértékletes – élvezete, a fizikai és a lelki fájdalom kerülése. Mindezt azonban jórészt mások elmondásából és néhány követőjének munkájából tudjuk, mert Epikurosz szinte teljes életműve elveszett három levél és pár idézet kivételével. Nem meglepő, hogy a középkori kolostorokban a könyveit nem őrizték meg: Epikurosz az ateista gondolkodás előfutára. A természetről írott fő művének töredékei azonban valóban előkerültek a herculaneumi papiruszokról, és további munkái is ott lehetnek az egyelőre érintetlen tekercsek belsejében.
A kutatók az elmúlt százhúsz évben főleg a már ismert töredékeket rendszerezték, tanulmányozták, és időnként egy-egy levált papiruszdarab természettudományos vizsgálatával néhány újabb sort is azonosítani tudtak, de az érintetlen tekercsek őrizték a titkaikat. Ami bennük volt, azt nem olvashatta senki – egészen mostanáig. A cikk elején idézett mondat ugyanis az egyik ilyen érintetlen tekercsből származik, amely a PHerc. Paris. 4 nevet viseli, és 1803-ban IV. Ferdinánd nápolyi király ajándékaként érkezett Párizsba öt másik tekerccsel együtt. Mára a hatból mindössze kettő maradt meg érintetlen állapotban, kettő töredékesen, kettő pedig teljesen elpusztult a 19. században végzett kigöngyölési próbálkozások során. Jellemző, hogy az egyik tekercs 1985-ben ment tönkre, amikor egy nemzetközi kollaboráció keretében megpróbálták kigöngyölni, és 300 darabkára robbant szét. Az ilyen esetek mutatják, hogy még a közelmúltban is hiányzott a megfelelő technológia, és valóban jobb lett volna, ha a leleteket békén hagyják.
A fenti mondat azonban úgy vált kétezer év után olvashatóvá, hogy ahhoz a PHerc. Paris. 4 tekercsben egyáltalán nem kellett kárt tenni.
Megszületett ugyanis a módszer, hogyan lehet a szövegekhez hozzájutni – a tekercsek fizikai kigöngyölése nélkül.
A 2024. február 5-én közzétett első mondatokig olyan hosszú út vezetett, hogy ennek állomásait csak nagyon röviden idézhetjük fel. A történet kulcsszereplője a Kentucky Egyetem informatikaprofesszora, Brent Seales. A 2000-es évek elején a British Library értékes régi kéziratainak digitalizálásával foglalkozott, amikor eszébe jutott, hogy a gyógyászatban használt CT-berendezések segítségével talán bele lehetne nézni a kódexek belsejébe azok megbontása nélkül. Az ötlet bevált: egy 15. századi kötés belsejében felfedezett egy régebbi kézirattöredéket. 2005-ben aztán egy ókoros kollégája elvitte a nápolyi Nemzeti Múzeumba, és megmutatta neki a herculaneumi tekercseket. Amikor Seales megismerte a Papiruszok villájának történetét, felvetődött benne, hogy a módszer nagyban is működhet. Az elmúlt húsz évben megszállottan küzdött, hogy ezt a feltételezést bebizonyítsa.
A nápolyi múzeum azonban a tekercsek közelébe sem engedte: egyáltalán nem bíztak az elképzelésben. Az Institut de France nyitottabb volt, de amikor az ottani két tekercset átvilágították, kiderült, hogy a rétegeken nyoma sincs a tintának. Az ókorban ugyanis vízzel kevert faszénből készült tintát használtak, és a CT-berendezés ezt nem tudta érzékelni, sőt, az összetapadt papiruszrétegeket sem tudta megfelelően szétválasztani. Seales azonban tovább dolgozott módszere tökéletesítésén. A következő epizód a történet legvitatottabb része. 2013-ban ugyanis Seales és egy olasz kutató, Vito Mocella közösen úgy döntöttek, hogy megpróbálják a CT-nél sokkal erősebb fáziskontrasztos röntgen képalkotó eljárással átvilágítani az egyik tekercset. Mocella elvégeztette a vizsgálatot egy grenoble-i laboratóriumban, és utána egyedül állt ki a nyilvánosság elé. Azt állította, hogy betűket azonosított a képeken, Seales viszont ezt képzelődésnek minősítette.
Hamarosan utóbbi megkérdőjelezhetetlen tudományos sikerrel igazolta, hogy jó úton jár: 2015-ben virtuálisan kigöngyölt egy elszenesedett tekercset, amit Izrael területén, Én-Gediben találtak egy leégett bizánci kori zsinagógában. Az olvashatóvá tett harmincöt sor Mózes harmadik könyvének elejét tartalmazta a Bibliából, vagyis nem új szöveget. Az eredmény a herculaneumi papiruszok miatt is ígéretes volt, bár az Én-Gedi-tekercs fémtartalmú tintáját sokkal könnyebben ki lehetett mutatni.
Seales az Oxfordban őrzött töredékek vizsgálatával folytatta a kutatást, majd egy kisebb darabkát átvilágíttatott a Diamond Light Source brit nemzeti szinkrotron létesítményben, amely tulajdonképpen egy szupererős fénysugár előállítására képes részecskegyorsító. A hatalmas felbontású képeket készítő eszköz végre képes volt a papiruszon kimutatni a tinta nyomait. A módszer elméletben már megvolt,
a továbblépéshez azonban a feladat méretei miatt nemzetközi tudományos összefogás kellett – valamint rengeteg pénz.
Ez utóbbit végül a Szilícium-völgy technológiai vállalkozói szolgáltatták, akik elindították a Vesuvius Challenge nevű tudományos kihívást. A fő finanszírozó Elon Musk alapítványa, de Seales mellett a projektet ténylegesen két Róma-rajongó tech-befektető, Nat Friedman és Daniel Gross irányítja. A dolgot az teszi igazán szokatlanná, hogy a tudományos vizsgálatok nyers adatainak közzététele után tulajdonképpen kinyitották a lehetőséget bármely kutatócsapatnak, hogy azok segítségével kezdjék el megfejteni a szövegeket. Ehhez erős pénzügyi ösztönzést is nyújtanak: a 2023-as fődíj 700 ezer dollárt ért négy szakasznyi, egyenként 140 karakteres szöveg megfejtéséért.
Ezt a díjat ítélték oda február elején egy teamnek, amely három huszonéves PhD-hallgatóból állt. A három srác – egyiptomi, amerikai és svájci egyetemisták – részben a mesterséges intelligencia segítségével tudtak az előírtnál jóval hosszabb, 15 szakasznyi (vagyis több mint 2000 karakter) szöveget kibontani a képekből.
A kihíváshoz 2019-ben a két párizsi tekercsről készítettek nagy felbontású képeket a Diamond Light Source-ban, majd 2023-ban két nápolyi tekercs átvilágítását is elvégezték. A négyből a legígéretesebb adatokat a PHerc. Paris. 4 szolgáltatta, ezért a fődíjat is erre írták ki. A feladat négy fő lépésből áll: (1) a szkennelésből, amelynek során minden szögből nagy felbontású röntgenfelvételek ezreit készítik el a tekercsről, és ezekből egy algoritmus elkészíti a tekercs 3D rekonstrukcióját; (2) a szegmentálásból, amikor a keresztmetszeti képeken manuálisan azonosítják az egyes papiruszrétegeket, majd szoftver segítségével 3D-s képeket alkotnak a tekercs belsejében rejtőző lapokról; (3) az azonosított lapok virtuális kisimításából; (4) és az apró repedésekre hasonlító tintanyomok betűkké azonosításából a lapokon, amihez gépi tanulást alkalmaznak (ennél a lépésnél vesz részt a folyamatban a mesterséges intelligencia).
Az első kihívást néhány értelmes szót alkotó betű kinyerése jelentette az óriási adattömegből. Ezért 40 ezer dollár járt, amit tavaly októberben a Nebraskai Egyetem huszonegyéves hallgatója, Luke Farritor vihetett haza: a tekercs egyik töredékén azonosította a porphürasz vagy bíbor szót. Tőle függetlenül egy egyiptomi diák, Youssef Nader is megtalálta ugyanezt a szót, sőt, jóval tisztább képet alkotott róla, ami igazolta, hogy a módszer tényleg megbízhatóan működik annak ellenére, hogy nyilván rengeteg bizonytalansági tényező befolyásolja. A most február elején kiosztott fődíj kihívásához Farritor, Nader és egy 3D képalkotásban profi harmadik diák társult.
Mit tartalmaz a tudományos áttörésnek számító módon olvashatóvá tett, körülbelül 2000 karakternyi görög szöveg?
A Vesuvius Challenge egyelőre csak néhány szakaszról tett közzé előzetes fordítást. Mert ne gondoljuk, hogy ennyi erőfeszítés után mindjárt egy folyékonyan olvasható ókori művet kapunk. Az ötödik lépés az értelmezés, amihez papirológusok és klasszika-filológusok kitartó munkájára lesz szükség. A szöveg kontextus nélküli töredékekben kerül elő, amelyeket össze kell rakosgatni, mint egy hatalmas puzzle darabkáit. Ebből állhat össze végül egy koherens fordítás – és csak ezután lehet találgatni, hogy milyen művet kaptunk vissza, és annak ki lehet a szerzője.
Mindenesetre a megfejtett szöveg már tartalmaz néhány értelmesnek látszó mondatot. A ritka és hétköznapi ételekről szóló töprengés mellett például ezeket:
„…mert nem félünk megkérdőjelezni egyes dolgokat, másokat pedig megérteni. És legyen számunkra egyértelmű, hogy az igaz dolgokat kimondjuk, ahogyan azok gyakran nyilvánvalónak tűnhettek.”
„…azok, akik semmit sem mondanak az élvezetről, sem általában, sem konkrétan, ha annak meghatározásáról van szó.”
Az utóbbi nyilvánvalóan a filozófus vitapartnereiről szól, akik félnek beszélni az élvezetekről, kerülik ezt a fontos témát. Már ez a három töredék is egyértelművé teszi, hogy a tekercsen – a herculaneumi papiruszok nagy részéhez hasonlóan – egy görög filozófiai szöveg olvasható, a szerzője pedig, legyen az Philodémosz vagy valaki más, az epikureista iskolához tartozott. Ahhoz a filozófiai irányzathoz, amely a mértékletességet hirdette a táplálkozásban, nem félt megkérdőjelezni a legelterjedtebb vélekedéseket, mindennél fontosabbnak tartotta a gondolat szabadságát, és szívesen beszélt az élvezetekről, mivel a legfontosabb célnak az örömökkel teli életet tartotta.
És az már egyértelműen kijelenthető, hogy a szöveg nem tartozik egyetlen eddig ismert ókori műhöz sem.
Sikerült megszólaltatni a hangot az elszenesedett gumó belsejéből, és meghallottuk az első mondattöredékeket.
A megfejtett szöveg a tekercs mindössze 5 százalékát teszi ki, de mint minden felfedezésnél, az első néhány lépés volt a legnehezebb. Mostantól teljesen valós esély van arra, hogy teljes tekercsek válnak olvashatóvá, ami azért is nagy dolog, mert egy teljes, kibontatlan tekercs nyilvánvalóan teljes, összefüggő művet jelent, nem töredékeket. A tekercsek virtuális kigöngyölése sokkal ígéretesebb, mint az a szövegrészleteket eredményező fizikai darabolás, amivel az előző korok dolgoztak (ráadásul maga a tárgy sem pusztul el közben). A Vesuvius Challenge 2024-re azt a becsvágyó célt tűzte ki – mellé egy újabb fődíjjal –, hogy mind a négy beszkennelt tekercs 90 százalékát olvashatóvá teszik a jövő év elejére. Ha ez sikerül, egy év múlva már nem csak néhány mondattal leszünk gazdagabbak, hanem négy teljes, remélhetően vadonatúj, eddig ismeretlen ókori könyvvel. A felfedezés után közel 300 évvel a megmaradt tekercsek, amelyeket nem tettek tönkre a korábbi próbálkozások, lassanként feltárják titkaikat.
Nyitókép: öt szakasz abból a tizenötből, amelyek most olvashatóvá váltak a virtuálisan kigöngyölt PHerc. Paris. 4 tekercsből (forrás: © Vesuvius Challenge)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
